Rényi Ádám: Ő, Szirtes Tamás
Egy színházi életről és az élet színházáról
Megjelenés: április 15.
Egy nyolcvanéves fiatalember: az örök kíváncsi, az örök diák, az örök álmodozó– Szirtes Tamás életkönyvében szembe mer nézni sikereivel, kételyeivel, a színházi közösségi erejével és magányával
Életkönyv, inspirációs napló, vezetői kötet és kulturális kincsestár
Leírás: Soha nem pihen, folyton hatja a kíváncsiság, hogyan tudná következő ötletét megvalósítani, pedig már nyolcan éve dolgozik ezen fáradhatatlanul. A Madách sikergyárát ő indította be, a színházi és filmes világ nagy legendáival dolgozott együtt, miközben szárnya alatt is színészlegendák nőttek fel. Életszeretete, pozitivista világlátása egyben a magyarázat arra, hogyan maradhatott nyolcvanévesen is egy fiatalember. Soha nem pihen, leül beszélgetni egy könyvhöz, de már megy is tovább, hajták az álmai.
Apafigura, tanár, vezető, társ, barát, gondolkodó ember, érző lény. De legfőképp egy olyan intellektusú figura, akinek műveltsége, korrektsége, kedvessége bármilyen közösséget beragyog. 
Rényi Ádámnak végre sikerült leültetni őt, hogy arról a kulturális, lelki kincsestárból halásszon elő kincseket, melyet élete során felhalmozott. Évek óta tartó barátságuk adott alapot ahhoz, hogy egy meghitt beszélgetés alakuljon ki közöttük, mely során Szirtes Tamás olyan dolgokat is elmesél életéből, világfelfogásáról, emberképéről, melyeket talán még soha nem hallottunk. És ami végső soron kiviláglik a sorok közül, az mindig egyfajta gyengéd humánusság és tisztelet az ember lét szépsége és az új dolgok iránt. 
Fülszöveg: A 2000-es évek második felében ismertem meg személyesen Szirtes Tamást. Akkoriban szerepet vállalt egy tévés tehetségkutató műsorban, én pedig a tévécsatorna munkatársaként dolgozhattam vele. A közös munka során, az együtt töltött idő alatt éreztem, hogy az a típusú ember, akinek jó a közelében lenni. Akinek páratlan műveltsége, szabad, alkotó szelleme, barátságos lénye beragyogja a környezetét. Persze akkorra én már a zenés színház világa felé is nyitott színházrajongóként, műkedvelő kritikusként számos rendezését láttam. Prózait és zenéset, kis- és nagyszínpadit egyaránt. Egyik első színházi élményem, amire ma is emlékszem, a Kean, a színész volt Haumann Péterrel a főszerepben, valamikor az 1980-as évek második felében, és a mai napig szívesen idézem fel azt a legendás Cabaret-előadást, amelyben Paudits Béla, Psota Irén, Garas Dezső, Básti Juli és Für Anikó remekelt. Színházi szocializációmnak, talán véletlenül, talán nem, fontos alakja lett ő.
Az elmúlt közel húsz évben megmaradt közöttünk a kapcsolat, és úgy alakult, hogy sokat beszélgettünk. Főként én kérdeztem őt, de olyan is történt, hogy neki voltak kérdései hozzám. Inspirált az a szenvedély, az az elhivatottság, az a kíváncsiság, ami alkotóként és színházigazgatóként jellemzi. Beszélgetéseink során egyre élesebben fogalmazódott meg bennem, hogy Szirtes Tamás színházi tudásával, filozófiájával, ismereteivel, gondolataival és személyes élményeivel a magyar színházi világról, amelynek több mint félszázada egyre fontosabb szereplője és alakítója, egyszerűen nem teheti meg, hogy mindezt megtartja magának. Nem egyszer szembesítettem ezzel a meggyőződésemmel, ő pedig a rá jellemző udvariassággal, mosolyogva csúszott ki a kezeim közül újra és újra. Szinte észre sem vettem, és már rég másról beszélgettünk. De a gondolat nem hagyott nyugodni. Időről időre szóba hoztam a dolgot, és felvetettem neki, hogy készüljön róla egy könyv. Őszintén szólva csodálkoztam is, hogy korábban ilyen nem született. Túl többkörnyi kedves hümmögésén, mentő ötletem támadt. Azt javasoltam neki, hogy csak beszélgessünk úgy, ahogy szoktunk, én talán többet kérdezek majd, és ott lesz velünk egy diktafon is, írok ebből egy szöveget, amire ő simán mondhatja, hogy nem kell. Hogy mégse legyen könyv. Gondoltam, ha hosszú órákat, összességében napokat beszélgethetek Szirtes Tamással „feleslegesen”, az nekem már megéri. És ha végül mégis lesz könyv, az a bónusz.
Az elmúlt egy évben gyakran felkerestem az Erzsébet körútra néző igazgatói szobájában, faggattam és hallgattam őt, beszöktem a próbákra, néztem számos előadást, figyeltem, hogyan dolgozik, hogyan működik, hogyan él a Madách Színházban, amely több mint öt évtizede a munkahelye. Beszélgettünk a színház és az élet nagy kérdéseiről, tanítókról, tanítványokról, színészekről, szomorú és vidám dolgokról. Sokat nevettünk, és sokszor elgondolkodtunk. Volt, hogy éreztem, kész válasza van néhány kérdésemre, de nem egyszer sikerült olyanról faggatnom, amin töprengenie kellett, és talán néha arról is beszélt, vagy legalábbis szeretném ezt hinni, amiről másnak korábban nem. Sokat megtudtam ezekből a találkozásokból. És közel sem csak a színházról. Tanultam tőle az álmok megvalósíthatóságáról, az önreflexió fontosságáról, de még a szerelem mindenhatóságáról is. Lenyűgözött csillapíthatatlan tudásvágyával, legyőzhetetlen, újító szellemével, kedves bölcsességével. Régóta tiszteltem és kedveltem, de mire ez a könyv elkészült, azt hiszem, megszerettem őt. Hálás vagyok neki, hogy bőséggel adott az idejéből és a figyelméből. Ezzel a legtöbbet adta, amit egy mester, egy barát adhat.
Amint látható, a könyv végül elkészült. Remélem, sikerült jól átadnom, amit elmondott nekem. Ő, Szirtes Tamás.

 

Idézetek a könyvből:
„Az embereket a jóra kell emlékeztetni és nevelni.
 „Egyetlen dolognak van értelme, ha felmutatjuk a jót, a szépet, hátha hatni tudunk ezzel.”
„Az emberek szívesen látják jobbnak magukat, mint amilyenek, és köszönik szépen, ha kapnak happy endet.”
„Tudom, mekkora érték mások szeretete.”
„Mindig jobb tanítvány voltam, mint tanár.”
„A tanítás egyben példamutatás.”
„Egyszerre zajlott a gyerekeim kiskora és az én Madách színházbeli „kiskorom”.
„Nagy társadalmi-kulturális-mentális különbséggel nemigen lehet barátkozni.”
„Egy jó beszélgetésben az ember folyamatosan ad is, és kap is.”
„Sokat megtudtam ezekből a találkozásokból. És közel sem csak a színházról. Tanultam tőle az álmok megvalósíthatóságáról, az önreflexió fontosságáról, de még a szerelem mindenhatóságáról is.”
„Szemben a film iparszerűségével, ahol a gyártási rend, a határidők, a költségek, az előállítás, az ipar mindent felülír, a színházban csodálatos szabadság van.”
„Bevallom őszintén, nem tudom, mennyi munkát végeztem akkor a családban. Remélem, eleget… Mégis azt hiszem, nem voltam igazán jó apa, talán a saját apaképem hiánya miatt.”
„Szerencsére a gyerekeim ezt elfogadták, és soha nem kaptam szemrehányást tőlük. Ez egyértelműen a feleségemnek köszönhető, aki odaadta mindazt, amit én nem. Igaz, a gyerekeimből nem lett színházi ember, de a színház varázsa megérintette őket.”
„Folyamatosan arra buzdítottam a színésznövendékeimet, hogy színész szemmel nézzék az életet. Ettől aztán az élet is egészen átalakul körülötted. Elég, ha csak megfigyelsz valakit az utcán, és talán szerep lesz belőle.”
„Megsértődni nem tehetséges dolog.”
„Ottó beavatásértékű választ adott nekem. Tudtam róla, hogy gyerekkorában elvitték Mauthausenbe, a koncentrációstáborba, és csodával határos módon megmenekült. Két-három vonatot ugyanis a németek elengedtek Svájcba, mindenki más elpusztult. Ottó édesapja intézte el valahogy, és ő és a fia is felkerült az egyik vonatra. Vagyis megtörtént a csoda, hogy kiszabadult a haláltáborból. A kérdésemre tehát azt felelte: figyelj ide, én láttam mindazt, amiről ezek a színházak szólnak. Nem regényből, nem filmekből ismerem, hogy milyen az emberi természet. Azt gondolom, az ember tökéletesen reménytelen állatfajta. Egyetlen dolognak van értelme, ha felmutatjuk a jót, a szépet, és hátha hatni tudunk ezzel – hiszen van késztetés az emberben a becsületesre, a nemesre is. Azokkal a szerény eszközökkel, amivel a színház rendelkezik, nekünk a jót kell erősítenünk.”
„Ha egy külföldinek arról kellene beszélnem, mit jelent számomra, hogy magyar színházi rendező vagyok, elsősorban a magyar irodalomról beszélnék. Személyes viszonyom a drámákkal a magyar költészettel kezdődött.”